Végre megvan az első győzelem! Úgy vártuk, mint a Messiást, és annyira kellett, mint tanyára a villany! Jobban kezeltük a válságos állapotot, mint zöld-fehér sorstársaink, ezért három ponttal zártuk a régi Népstadion utolsó bajnoki mérkőzését. Ráhangolódásként számos korábbi nagyszerű játékost láthattunk a pályán, az este végén pedig hosszú idő után újra boldogan pacsizhattak a játékosaink. Kis túlzással tehát több örömteli dolog történt velünk vasárnap, mint az elmúlt két hónapban együttvéve, Vlak mester pedig továbbra is veretlen a csapat kispadján. Mi mást kívánhatnánk magunknak, mint azt, hogy ez a kétmeccses széria úgy nőjön, mint a mesebeli kis Gömböc. (amely aztán úgyis szétpukkad egyszer, mert a fák csak a mesében nőnek az égig, de ezzel nincs is semmi baj.)

A felvezető All Stars derbit hamarosan külön posztban fogjuk megénekelni, most csak annyit említünk meg, hogy jó volt látni ismét a régi kedvenceket a pályán, akik megmutatták, hogy egyáltalán nem felejtettek el futballozni. Szépen, komótosan, lenyomták a kétszer 25 percet, aztán átadták helyüket a sajnos nem minden esetben méltó utódaiknak. Nálunk Katona Máté helyett Sütő lett a balbekk, belül Arsic és Farkas szűrt (nem kisfröccsöt, természetesen), előttük Bari karmesterkedett, a két szélen pedig két Simivel próbáltuk megzavarni az ellent, és támogatni az előretolt Dajicot. Odaát ismét csere volt a kapuban, Jova mester kezdett, aztán a pályán volt még öt védő, négy középpályás (köztük az álcsatár Rósa), meg a gólképtelen Oláh Lóri.

A gyászperc alatt a nap legnagyobb idiótája cím is kiosztásra került, ugyanis valaki úgy érezte, hogy Mészöly Kálmán trágár szidalmazásával kell megtörnie a csendet. Aztán Szilasi jelt adott a kezdésre, majd nem sokkal később még egyszer így tett. Ez utóbbinak sokkal jobban örültünk, ugyanis Bari szabija utáni tömegszerencsétlenkedés alakult ki a tizenhatoson belül, miután Kovács elé pattant a bogyó, aki nem is volt rest a helyére küldeni azt. Az első percekben született gól mindig megváltoztatja a játék képét – főképp azért, mert előtte még nem is tud kialakulni olyan.

Most sem volt másképpen: a szurkolói által sokkal inkább szapult, mint támogatott Fradi hátrányának tudatában magához ragadta a labdabirtoklást meg a kezdeményezést. Ez a tény hamar rávilágított a védekezésünk hiányosságaira, mivel az ellen a fénykorát idéző Bárdosi Sanyi módjára került mögénk számtalanszor. Szerencsénkre a beadásokat mindig el tudta valaki takarítani a kapu előteréből, ha meg nem, akkor Rósa lába szállt ki a stadionból luftrúgás okán, vagy gólhelyzet elügyetlenkedésének lehettünk szemtanúi. Ilizi is megmutatta, hogy ott van, ha kell, Csizmadia gránátját például igazán remek mozdulattal bokszolta fölé. Nyomott a Fradi, ment lefelé a nap, mi meg bekkeltünk rendületlenül, és vártuk, hogy egy gyors ellencsapás után ismét zavart kelthessünk.

Mintegy fél óra elteltével sikerült is: egy labdaszerzés utáni gyors akciónál Simic érkezett középen mindenkit megelőzve, de fejesét a hülye akác hárította. Nem csoda, hogy a meccs lefújása után vitték is azonnal a faiskolába, hogy ott szedje össze magát, és a svédek ellen befelé pattanjanak róla a hazai csapat lövései és fejesei.

A Fradi továbbra is a térfelünkön tanyázott, de egyre inkább úgy érezhettük, hogy nincsen benne a gól a vendégek lábában. Nem csak azért, mert mostanában valaki kivette onnan, hanem azért is, mert Oláh minden kétséget kizáróan ráerősített minderre. Miután úgy lebontották a védelmünket, mint anno a berlini falat, az exkaposvári csatár gyakorlatilag egyedül vezethette Ilizire a labdát – pontosabban vezethette volna, ha lett volna önbizalma. De mivel nem volt, kapura húzás és a felelősség vállalása helyett az alibi beadás mellett döntött, amit ráadásul borzalmasan kivitelezett, így elmúlt a veszély.

Volt még egy ennél kellemesebb érzetünk is: végre a védelmünkben sem véltük felfedezni a gólképességet, mert ugyan a szükségesnél és egészségesnél sokkal többet hibáztunk, de mindig volt valaki, aki korrigáljon. Végre igazi csapatként játszottunk, mégpedig vállat a vállhoz vetve, és maximálisan felnőve a feladathoz, illetve átérezve a helyzet súlyát. (Óh, de szép mondat, bármelyik pártértekezleten megállta volna a helyét!)

A második félidő első tíz percében nagyjából annyi érdekes dolog történt a pályán, mint a szünetben, majd ezután hirtelen megmelegedett az a bizonyos pite. Előbb a kilencedik kerületi Hightower őrmester bukfencezett tizi reményében mindhiába, majd Ilizi szokásos borzasztója következett, amely után Gáspár mentett hatalmasat. Kellett nagyon idegrendszerünknek a második gól, (meg Barinak is, hogy betaláljon) mert azzal el is dőlt a meccs. Ezután a Fradi már különösebb meggyőződés nélkül ment előre, de még véletlenül sem sikerült nekik semmi: Tóth Bence megpattanójánál Ilizi már verve volt, de mellément, az utolsó pillanatban pedig Junior fejelt mellé senkitől sem zavartatva az ötösről.

Az utolsó pillanatokban hosszú idő után először ünnepelhetett a Vasas-tábor, Simic felszabadultan cselezgetett, Urbán Flóri egyedül túlkiabált mindenkit, a spori meg lefújta a meccset. Igen, megvan az első siker! Jó sokat kellett várni rá, de megérkezett. Nem játszottunk jól, de a jég megtört, a gát pedig végre átszakadt, mégpedig azért, mert egyszerűen jobban akartuk a győzelmet, mint a Fradi.

Az előttünk álló két hét elsősorban a válogatottról fog szólni, de akad bőven tennivaló a Fáyban is, és Vasas-meccsben sem lesz hiány. Szerdán véget ér az átigazolási időszak, eldől, ki zárta eredményesen a próbajátékot, kezdődik a Ligakupa, szombaton edzőmeccs lesz Honvédországban. A mérkőzések között pedig Vlak mesternek és stábjának lesz ideje még jobban összerázni a társaságot, mind fejben, mind pedig játékban. A kezdő lökés vasárnap megvolt, ezzel a lendülettel kell menni tovább, és kúszni felfelé a bajnoki tabellán.