Kórkép: Tizenegy napja magyar foci nélkül. A beteg félrebeszél: Egy bizonyos Fischer Pált keres folyamatosan, hogy neki akarja adni a labdáját. Ha pedig elveszti azt, akkor meg Majoros Árpád nevét üvölti, hogy adja vissza neki. Próbáltuk pénteken és kedden csillapítani a tüneteit válogatott meccsel, de csak amikor Tökölit látta, akkor nyugodott meg egy kicsit, különben jobbra, balra vetődve azt kiabálta, hogy Véghállomás, és hogy a „Gaca” kifogta volna. Szerdán mesét olvastunk neki 10 meccsről és 30 pontról, ezzel sikerült valamelyest lekötni a figyelmét. Tartunk tőle, hogy nem bírja már sokáig, úgyhogy legkorábban pénteken öt órakor magyar focihoz fogjuk juttatni. Addig utolsó lehetőségként megkíséreljük hangos „urbánflórizással” és „hornyákvendelezéssel” elriasztani függőségétől.

Pénteken nyílt Sisákkal megyünk, hisz Kapos vár és hasonló olcsó szóviccesek görcsös megszülése után azon gondolkodunk, hogy vajon lesz-e gól a meccsen? Két felkészülési meccset is játszottunk a válogatott szünetben, amelyeken indirekt módon gyakoroltuk eddig hibátlan védekezésünket és hibás támadójátékunkat is.

A pénteki válogatott meccs okozta sokkot követően tekintsünk előre, mert profik vagyunk! A Monicomp Liga kétharmadán vagyunk túl, és azt hiszem, ennél alkalmasabb időpontot keresve se találhattunk volna az esélylatolgatásra. Meg egyébként is: a szurkolók egyik kedvenc játéka a számolgatás.
Tudja ezt mindenki, aki valaha játszott akár egyetlen május elsejei vagy augusztus 20-i kispályás tornán. Aki nem – bár nem hiszem, hogy lenne ilyen – annak számára röviden vázolom a lényeget.

A csapat lejátssza első mérkőzést reggel 9-kor, majd ezt követően a jól megérdemelt ásványvíz (rutinosabbak esetén sör…) kortyolgatása, valamint a szerető női kezek által elkészített szendvics majszolása közepette megtekinti a soron következő ellenfeleket. Rögtön kettőt persze, mert azok szerencsétlenségükre éppen egymás ellen játszanak. Pillanatokon belül mindenki átszellemül Hegyi Ivánná szakértővé és/vagy matematikussá, így néhány perc múlva már egyértelmű a csoport végeredménye, az hogy melyik ellenfelet kell legyőzni, ki ellen elég az iksz, hogy az utolsó meccsen már lehessen pihentetni a legjobbakat az egyenes kieséses szakaszra.

Így van ez minden háztömbkörüli tornán, kupán és bajnokságban, és természetesen magasabb szinteken is. Minden rendes szurkoló tudja, amikor elindul stadionba, vagy ropogtatnivalóval a kezében megkezdi a harcot a Vad Angyal ellen a távirányítóért, hogy az aranylábú gyerekek győzelme esetén hány helyet léphetnek előre a tabellán. És ha Argentína feltámad, mi meg megverjük a belgákat, akkor egyértelmű, hogy mi leszünk a világbajnokok. Mármint a matekozásban, amely konstans, mint a halál és az APEH – gondoltam, ameddig ez utóbbit át nem keresztelték NAVH-ra. És ez így is marad, amíg kék az ég, zöld a fű és piros-kék a Vasas. Sorrend elrontva, jelentkezem a pofonomért az erdő szélén a medvénél.
Szóval lássuk, mit tartogat számunkra a tavasz!

A harmadik retrovatunkhoz érkeztünk. Elsőként bemutattuk a 97/98-as szezont, majd a 99/2000-eset, és most egy újabb bronzérmes szezon következik, a 2000/2001-es. A szurkoló mindig csak előre szeret tekinteni, úgyhogy mi más lehetett volna a cél, mint előrébb lépni az előző szezonhoz képest, azaz másodiknak, de inkább bajnoknak lenni! Komjáti Debrecenbe távozott, úgyhogy első körben egy mágust edzőt kellett találni, aki gyorsan felméri a rendelkezésére álló keretet és megerősítendő azt, rámutat egy-két szerb kisgyerekre, hogy te, meg te kelletek nekem. A vezetőség Mezeynek szavazott bizalmat. Felhúzott szemöldökkel, kissé bizonytalanul, de rábólintottunk. Bekő, Farkasházy, Galaschek, Nyerges, Sallai, Szilveszter, Végh Zoli a távozók listája. Gala a szomszédba ment a lilákokhoz, Szilvió és Végh a Tékához. Érkezőink között szerencsére egy külföldi sem volt.

Az igazat megvallva, nem úgy terveztem, hogy Vasas-Újpest meccset fogok nézni vasárnap délután, pláne nem a helyszínen. Azonban van úgy, hogy ember tervez, aztán meg még jobb ötletei támadnak.
Az előző esti, Fradi-Videoton meccsel indult születésnapozás alkalmával a kollégám megpendítette, hogy vasárnap egyedül kell kimennie a Fáy utcába. „Azért csak lesz még valaki rajtad kívül is” – válaszoltam csípőből – „ha máshol nem, akkor a vendégszektorban…” Biztosan kaptam valami kedves visszaosztást, aztán a kérdés ennyiben is maradt. Legközelebb éjféltájban jött elő, mert miután végiggondoltam, hogy nekem tulajdonképpen annyi dolgom van a másnapra másnapra, hogy a római derbiig regenerálódjak (15:00-ös kezdés…), felajánlottam, hogy kövessünk el egy igazán férfias délutánt: Roma-Lazio Egri Viktorral, majd utána irány Angyalföld.

Végignyígtuk az őszi szezont, hogy milyen sok gólt kapunk. Most, hogy ez a probléma megoldva azért morgunk, mert kevés gólt lövünk. A szurkoló ilyen. Mi ettől most egy picit elütünk, ugyanis rettenetesen tudunk örülni már egy gyenge nulla-nullának is. Akár ennek a mostaninak is. Nem bajnokok akarunk lenni, nem kell minden meccset megnyerni. A stabil bennmaradás a cél, és ezt szem előtt tartva fontos alkotóelem ez az iksz is, hiszen hazai pályán sem tudott közelebb kerülni hozzánk az egyik fő kiesőjelölt _{(bocs Siófok)}. Lehet morogni, hogy nem tudunk gólt rúgni, de miután ránéztünk a sorsolásra felmerült bennünk a kérdés, hol kell majd nekünk támadni?

Helyszíni tudósítónk egyből startolt, amint Tagliavento bíró sportárs úr lefújta a Roma-Laziot, melyet emberünknek egy ígéret miatt meg kellett néznie. Hevesebben kezdett dobogni szíve, amikor már messziről meglátta a stadion fényeit. Hát még akkor, mikor észrevette, hogy ma mindenki az Illovszky-stadionba akar bemenni, és nehezebb lesz bejutni, mint hülyegyereknek a Nasaba. Ám a sors odapottyantott emberünk elé egy alkalmi jegyárust, akitől hosszú alkudozás után két üveggolyóért és egy piros Zaporozsec matchboxért sikerült megkaparintania a beszállókártyáját.

Kipróbálunk egy ilyen szisztémát is. Ma először élőben jelentkezünk az Arénából.

Közhelypuffogtató rovatunk következik: Szomszédvárak csatája. Mészöly visszatér Angyalföldre. Az Újpest nem szeretne a centenáriumi ünnepséghez asszisztálni blabla... Valóban pikáns meccs elé nézünk, a fentiekben lepuffantott három okból kifolyólag, meg azért is, mert nem gyakori, hogy ez a két csapat alsóházi rangadót vívjon, majdhogynem kiesési derbit.

A szerkesztőség rendkívül alacsony humán erőforrásai miatt sajnos csak most tudunk egy pár gondolatot hozzáböfögni a hétvégi, rettentően értékes győzelemhez.
Szerencsére játékosaink nem elégedtek meg a beharangozott mazsolával, ők elhozták mind a három pontyot Győrből. Oda-vissza vertük a tavalyi bronzérmest, és ez a mi kis széllelbélelt szezonunkban nagy szó. Játékunk valóban nem sokat változott a múlt hetihez képest. Átengedtük a területet az Etonak (nem Samuel) és jöhettek a kontrák. Ezek viszont végre veszélyesek voltak (költői vénával megáldott olvasóink kedvéért a négyes alliteráció). Már a Vidi ellen is látszott, hogy ebben sikerült télen előrelépnünk sőt, most már gólt is sikerült lőni. Bár nem a klasszikus, támadó fajtából valót, de ha győztes gól, akkor pont teszünk rá.

Hurrá-hangulatban telt a hét, mivel a szerdai kupameccsről nem voltunk hajlandóak tudomást venni. A MK-t már tavaly ignoráltuk erre a szezonra, nem alacsonyodunk le hozzá.
Kialakult az évek folyamán a vasasokban egy feltételes reflex: ha kap egy mazsolát a szurker, utána egyből görögdinnyét akar. Itt jön a képbe Pavlov bácsi. Akkora pofonokat kaptunk az élettől ilyenkor, hogy még a lassan tanuló szurkolóba is belevésődött, hogy nem szabad ennyire nagyot akarni, elégedjünk meg egy újabb mazsolával. Ha érthetőek voltunk, akkor örülünk, ha nem, akkor leegyszerűsítve: örülünk az iksznek is Győrben.