Beharangozó posztot írni a szezon legfontosabb meccse elé? Hát, ez körülbelül annyira szükséges, mint vizet vinni a Dunába, vagy indulás előtt hajnali négykor meginni még egy kilépő felest. Úgyis tudja mindenki, hogy itt most már aztán mindenképpen le kell ütni a a Véber-korszakban sok respektet kivívó, de azóta a legkomolyabb riválisunkká aljasult Lombardot. Mert ha nem tesszük, akkor bizony nagyot lépünk a REAC vagy a Vecsés társaságának irányába. Győzelmi kényszer ez, nem is kicsi!

Flóri szerint kiesünk, mint a pinty, hát mutassuk meg neki, hogy ő ezt bizony rosszul látja! A Keleti vagy a Nyugati csoportba való besorolás elkerülésének céljából, ha nyulakat nem is, de Gyepest és Takács Zoltánt előhúztuk abból a bizonyos cilinderből, amelyből Farkas Balázs és Simek ugrott ki egy hete. Mindenki a fedélzeten van, aki él és mozog és hadra fogható, tartozásainkat rendeztük, talán a huszonnegyedik órában sikerült nagyon sok mindent rendbe tenni, optimista hangvételű sajtótájékoztató is volt már mindezekről, de így is borzasztó nehéz szombat este áll előttünk.

Olyat láttunk Fehérváron, amilyet idén még nem. Az első félidőben egész pofásan próbáltunk adogatni, négyszer-ötször is sikerült egymásután csapattárshoz juttatni a bogyót, és mindezt meccsszituációban! Picit ötlettelen volt még a támadójáték, de már több elképzelése volt a játékosoknak a taktikáról mint csapat, mint egyéni szinten. Tudatosság volt felfedezhető a helyezkedésekben, beindulásokban, átadásokban. Sőt! 2012-ben először örülhettünk vezetésnek, a ZTE-meccset nem számítva. Igaz, örömünk olyan rövid ideig tartott, hogy még a gólfelest sem sikerült bedobni. A védelmünk egy-két-három-négy-öt-hat alkalmat leszámítva megoldotta a feladatát, amit javarészt a mindenhova odaérő, végül a meccs tragikus hősévé előlépő Tóth Balázsnak köszönhettünk. Aztán jött a második félidő...Egy borzasztó hétvége van mögöttünk.

Új vezetőség, új edző, és talán még új játékos is lesz. Faragó végre kicuccolt, Markovitsék vették át a boltot, bár előbb-utóbb gyaníthatóan továbbpasszolják a HunGastnak. A tartozásokat mielőbb rendezni kell, elkerülendő a pontlevonásokat, és az se lenne baj, ha újra engednék a csapatot igazolni. Gyepes beöltözve, bemelegítve vár a bevetésre, már a nullákban is megegyeztek a klubbal, már csak a zöld jelzésre várunk, ahhoz azonban perkálni kell.

Kezdjük kiheverni a szombati pofont. Akkora ütést nyeltünk be, hogy az égiek azonnal megpróbáltak fellocsolni a padlóról, de még így sem sikerült feltápászkodni. Pedig bíztunk a hídtalan, győzelmi prémiumokkal kecsegtetett csapatunkban, de ez siralmas volt. Felszabadult, motivált társaságot vártunk, de csak a második félidőben kaptunk valami értékelhetőt, amikor már mindegy volt. Még így is köszönettel tartozunk a Kecskemétnek, hogy nem rámoltak többet Ilizi hálójába. Fogynak a meccsek, és egyre kilátástalanabbnak tűnik az egész, pedig Mehmedagic két pontját még le sem vonták.

Igen szürke hétköznapok állnak mögöttünk: a héten az égvilágon semmi különös nem történt a Fáy utcában, ezért rutinos bloggerek lévén nem is pocsékoltuk energiáinkat posztírásra. Nálunk ugyanis már egyáltalán nem hír, hogy megint fenyegetnek bennünket pontlevonással. Kedden mindig fegyelmi tárgyalás, és ilyenkor jön is a menetrendszerű kokizápor a fejünkre. Ami persze pont nem érdekel senkit már, mert egyetlen vállrándítással veszünk tudomást minderről, mert tudjuk nagyon jól, hogy mire nagyon égne a ház, addigra úgyis lesz megoldás: vagy újabb haladék jó nagy adag mellébeszéléssel vagy horribile dictu a lóvé leperkálása. (A sportorvosi legendája más, de ott egyértelmű a szitu: ha Haris jogosulatlanul játszott, márpedig úgy néz ki nagyon, akkor jár a két mínusz.)

A zavarkeltők sem tétlenkedtek, kaptak is közleményt az arcukba, Flóri meg beszólt, majd Taki is beszólt, majd kiszállt a keretből. Szóval minden ment a szokásos mederben egészen tegnap estig, amikor hatalmas kövek gördültek le a Vasas-szurkolók szívéről. Akármilyen erősítőkkel is dolgozott a Rolling Stones valaha is, ezer százalék, hogy meg sem tudta közelíteni mindezt: a Hídember ugyanis kapitulált. Ja, kapjak már a fejemhez, ez egy beharangozó! Tényleg, szombaton jön a Kecsó (megint lilák, akikkel csak a baj van mindig…), és igazán nem lennék a helyükben. Hogy miért? Azt is vázolom a hajtás után!

Irdatlan nagy lehetőséget szalasztottunk el, ez nem kétséges, és teljesen jogos volt a nem éppen irodalmi kifejezések sűrű emlegetése szombaton délután és az esti órákban! Az első olyan meccset játszottuk tavasszal, amikor sikerült minimálisra csökkenteni a saját kapunk előtti ügyetlenkedést. Úgy is fogalmazhatnék, hogy koncentráltunk végre hátrafelé, valahogy olyan módon, ahogy elterveztük, igaz, mindehhez ideális ellenfélre akadtunk a zöldek személyében, akiknek sikerült igazán komoly gólhelyzetet kialakítása nélkül lehozni az összecsapást. Kisebb lehetőségeik azért voltak, nem úgy, mint nekünk, mert mi egyetlen ilyet sem tudtunk összehozni – cserébe viszont három darab 100%-osnál is nagyobb ajtó-ablak ziccert sikerült elhibáznunk.

Az elemekkel történő harcolásból és az ügyetlenségünkből fakadóan igazán jól megérdemelt 0-0-ás remi azonban a pálya tartozéka miatt elmaradt. Nem, nem a szögletzászlóról beszélek, hanem a sípos emberkéről, aki egy igazán hihetetlen büntetővel ajándékozta meg a Ferencvárost. Ilyen van, a bíró hibázik, néha ekkorát is, mert fogalmatlan vagy rosszindulatú vagy rossz napja van, sőt olyan is előfordul, hogy azt sem tudja, miért adja a tizit, de csak és kizárólag saját magunkat okolhatjuk azért, mert nagyon fontos pontokat hagytunk a kilencedik kerületben, és így megint kieső pozícióban (t)anyázunk.

Nehéz elcsépelt közhelyek nélkül posztot írni a soron következő meccsünkről, úgyhogy nem is próbálkozunk vele, inkább összeszedjük a legkézenfekvőbbeket. Szóval ne számítsatok egy átütő erejű írásra, de ha innen szemezget majd a kommentátor és a Sport tv stúdiója, akkor ne lepődjetek meg!

Az Üllői úti oroszlánbarlangba látogatunk, ahonnan kevesen távoznak könnyen szerzett pontokkal. Nem sok dolog van, amire büszkék lehetünk ebben a szezonban, de arra mindenképp, hogy az Újpestet és a Fradit elvertük ősszel. A zöldek elleni kettősgyőzelem pedig már-már egy dobogóval érne föl, amiért presztízsérmet akasztanának a nyakunkba. Sőt, ezzel ki lehetne vívni a többi csapat tiszteletét is, amire szükségünk is lenne, ugyanis az utóbbi időben inkább csak röhögnek rajtunk. Gyújtsuk hát meg a közhelybomba kanócát!
Ránézek »

Tovább dübörög a hihetetlen és végtelennek látszó történet, a Faragó-saga! És mint minden valamire való szappanopera, ez is komoly fordulatot tartogat heti rendszerességgel számunkra: derült égből villámcsapásként kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben van. A szombati rettentően fontos győzelem, valamint a helyzet hosszú idő óta végre sokadszor megvalósuló konszolidációja olyan mértékben magabiztossá tette a tulajdonost, hogy egyáltalán nem adja senkinek, ami az övé. Hosszú regnálás és feltérképező-kutatómunka után heurékázta, hogy ez nem egy műanyagvödör-készítő üzem, amely magától is működik, és megtalálta hosszú keresés végén a legmegfelelőbb ügyvezető igazgatót, azaz saját magát.

Hogy eddig miért nem jött rá erre a megoldásra, amely a legmesszemenőbbekig kézenfekvő volt, ezt nem is értjük. Annak viszont örülünk, mint kismajom a farkának, hogy anyagiak tekintetében top ötben vagyunk, bár természetesen élünk a forráskritikával, mert ugyebár források esetében ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Aztán kedden reggel Golecz Gábor is mesélt az elmúlt időszak Fáy utcai történéseiről, meg több havi tartozásokról, és természetesen a keddi MLSZ fegyelmi tárgyaláson is jelen voltunk. Hajtás után következik a hét eddigi történéseinek véleményezése.

Katarzis! Valószínűleg öt hónap nyeretlenség után egy sima győzelem is kiváltotta volna, de egy ilyen dráma... Magabiztosan kézben tartjuk a meccset, de nem ütjük ki az ellenfelet, aztán belenézünk egy ütéskombinációba, de felállva a padlóról sikerül nyerni. Pankrációkra sem írnak jobb forgatókönyvet.  A tabella két utolsó helyezettjétől nem számítottunk nagy meccsre, de az lett belőle. Döcögő támadások, nyikorgó fogaskerekek, átjárható védelem, de most is igaz, hogy minden jó, ha jó a vége.

Most, hogy a Fáy utcában már mindenki megvert mindenkit – csak az nem kapott, aki a legjobban megérdemelné –, jó lenne, ha a csapat is megverne valakit. Anélkül, hogy túl nagy terhet akarnánk rakni a játékosokra, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy most vagy soha! Ha nem verjük meg a hétről-hétre javuló tendenciát bemutató Zalaegerszeget, akkor pakolhatunk, és a biznicklasszról megyünk hátra a turistaosztályra, közvetlenül a slozi mellé.

De kapkodok, ugyanis valószínűleg a szezon legrosszabb meccsénél egy unalmas futballmeccsnél érdekesebb dolgok is történnek a Fáy utca környékén mostanában, amit a kollega úr két nap aktív sajtófejtés után meg is írt. Ezekbe én még egyszer nem is folynék bele, csak annyit fűznék a sportorvosis sztorihoz, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy két bíró sem vette észre a doksi szavatosságát.