Még ki sem hűltek aranylábúink az utolsó meccs óta, és az ubiszezon is épphogy csak elkezdődött. Beharangozókat és összefoglalókat hiába vártok az elkövetkezendő egy(-két) hónapban, de nem maradtok Vasasblog nélkül, mert nem akarjuk, hogy az elvonási tünetek részeként piros-kék mezes Bajzátot vizionáljatok. Az előttünk álló gólmentes hónapok - bár... mintha mögöttünk is az állna - menetrendje ugyan nem olyan sűrű, mint egy tisztességes bableves, de azért igyekszünk ébren tartani lelkes olvasótáborunkat. Terveink között szerepel az átigazolási pletykák kommentálása, a várva várt játék beindítása, és egy centenáriumi álomcsapat megszavaztatása, amire ugyan a hivatalos honlapon volt egy erőtlen próbálkozás, ám az elhalt, mint az újpesti támadások a védelmünkön. Sőt, ha jók lesztek, még portré is várható a leendő álomcsapat játékosairól. No és a videós rovatunkról sem feledkezünk meg.

A lehető legbiztosabban állíthatom, hogy mostanában a búcsúzás időszakát éljük. Elköszöntünk a legmelegebb évszaktól, a diákok az ehhez tartozó szünidőtől, aztán kedvenceink remélhetőleg örökre a kiesőjelölt pozíciótól, majd vezetőink az óriástól, a törpétől és a bogártól, most pedig sok Vasas-szurkoló nagy kedvence a soros. Lázok Jani az elmúlt hat esztendőben meghatározó játékosa volt csapatunknak, ez pedig kötelez bennünket egy búcsúposzt megírására – főként úgy, hogy mások két havi nívósnak nehezen mondható ténykedéssel is kiérdemelték mindezt… Picit megkésve ugyan, de áttekintjük azt az immáron lezárt időszakot, amelynek során a békéscsabai fiatalember a Vasas és a magyar első osztály ismert labdarúgójává vált. Nézzük tehát Jani piros-kék éveit!

Örömmel kürtölöm a nagyvilágba: megvan az első fecske! Nem, nem szereztem be életem első retro fürdőnadrágját, hanem a mai nap folyamán két és fél éves szerződést kötöttünk Milos Jokiccsal, a Szolnok szerb középpályásával. Hosszú ideig csak vártunk a bombákra, és lám, nem hiába tettük, mert ez most felettébb nagyot robbant.

Be kell vallanom férfiasan: a nagy tavaszi menetelésben a fiúkkal együtt a Vasasblog kétszemélyes csapata is elfáradt. Örömmel jelentem azonban, hogy az elmúlt két hét maximálisan elegendőnek bizonyult a degenerálódásra regenerálódásra, és most, hogy a csapat megkezdte a felkészülést, mi is teljes mellszélességgel megfogjuk a munka remélhetőleg jó végét. Az a nagy igazság, hogy nem sok érdemlegesről maradtunk le, mert Angyalföldön gyakorlatilag a fű is megállt a növésben (nem véletlen: tudjuk jól, hogy nem zöld...) – legalábbis a színfalak előtt. Mögötte minden bizonyosság szerint pörögtek az események, de a csapat körüli hírek elég mérsékelt ütemben csordogáltak. Reméljük, ez csak a vihar előtti csend állapota, és hamarosan robban a bomba, akár több is, és minőségi erősítésekről számolhatunk be. Egyenlőre azonban lássuk, melyek voltak az uborkaszezon eddigi legfontosabb eseményei!

Scab kolléga gyakorlatilag mindent remekül látott előre beharangozójában! A két motiválatlan csapat kánikulában lejátszott, tét nélküli bajnokiján az eredmény nem is lehetett más, mint igazságos pontosztozkodás. Egyik csapat sem érdemelt volna győzelmet, de azért nem mondhatjuk, hogy unatkoztunk volna, ugyanis jó néhány érdekességgel találkoztunk pénteken délután.

Az első ilyen az angyalföldi Éva Presszó volt, amely mind a mérkőzés előtt, mind pedig utána remek szociológiai tanulmány elkészítésének terepe lehetett volna. A hely annyira menő, hogy álcázni kell a 30 méterrel odébb eső Ádám és Éva fantázianevű vendéglátó-ipari egységgel, ez pedig felettébb megzavarta a keddi kupadöntő okán még mindig lila ködben úszó kecskeméti kollégát. Viszontagságos útja után azért kárpótolt bennünket az ünneplés részleteivel, valamint megtudtuk azt is, hogy a KTE megalakulását követő két évben zöld-piros színben pompázott. Valljuk be, hogy ennél azért egy fokkal a lila is jobb!

Jelentem, felébredtem a transzból, és már jelentkezem is! Igen sok minden történt azóta, hogy a Vasas-tábor jól megérdemelt ünneplésben részesítette kedvenceit, amíg a ZTE szomorú játékosai az öltözőbe bandukoltak. A piros-kék szimpatizáns csak kapkodja a fejét, és a régi tételt látja beigazolódni, mely szerint a sikernél nincs jobb reklám. Szombat óta ugyanis rendkívül népszerű téma lett a Vasas! Ha kicsit elragadtatnám magam, akkor azt mondanám, hogy "igen, kérem, ez már a nagyság, és az Európa Liga indulás esélye!" De nem teszem, mert még mindig a szerénységet tekintem mondanivalóm fő zsinórmértékének. Inkább kíváncsian várom, mikor érkezik meg Sváby András vagy valamelyik oknyomozó kollégája, hogy a tavaszi menetelés okának kutatása közben minden kétséget kizáróan látni vélt gabonakörök, illetve az azokat zsírkrétával elkészítő kis zöld lények felől kérdezze a gondnokot vagy a szertárost.

Derék gátőrünk remek munkát végzett! Hívta a szükség, jött első szóra, megcselekedte, amit megkövetelt a haza: tényfeltárt, levonta a szükséges konzekvenciákat, elbeszélgetett a fiúkkal, a szakvezetéssel, lelket öntött mindenbe és mindenkibe, és áldásos tevékenységének eredményeképpen a csapat vissza is tért a megfelelő útra! Köszöntük szépen, és elévülhetetlen érdemeinek maximális elismerése mellett visszaengedtük a gát mellé. „Ha megint kellek, csak dobjatok egy mailt!” – mondta búcsúzóul, de bármennyire is kedveljük jelenlétét, ebben a szezonban már nem szeretnénk találkozni vele személyesen.

Felébredtünk. Már kezdtünk a dobogóval álmodni, de felüvöltöttek minket, és nem maradt más az álomból csak egy nagy nyáltócsa a párnán. Egyébként is kezdtem magam furcsán érezni magam a Fáy utcában mostanában. Nem tudtam mihez kezdeni azokkal az újszerű, már-már perverznek tűnő gondolatokkal, hogy „mi vagyunk az esélyesek” meg hogy „simán nyernünk kell”. Kérem szépen, én ahhoz szoktam hozzá az elmúlt években, hogy örülni kell, ha nem kapunk ki. Főleg egy Debrecen ellen!? Az a régi, ismerős balfaszok vagyunk érzés szombat délután visszatért a Fáyba, reméljük csak erre a meccsre.

A pénteki szerfelett fényes Üllői úti győzelem után a Vasas-szurkolók számára legalább egy hét erejéig a bab ismét hússá változott! Ezt a remek lelkiállapotot és a tabellán elfoglalt szokatlan, de nagyon könnyen megszokhatóan előkelő pozíció okozta büszkeség nagyszerű érzését jelen sorok írója semmiféle hétközi okossággal nem kívánta megzavarni. Vannak ugyanis olyan szituációk, amikor nem szükséges kinyitni a lepénylesőt: minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve – minek ezt ragozni? Meg egyébként is: Scab kolléga minden igényt kielégítő összefoglalója tényleg minden igényt kielégített – talán egyedül Béláét nem. Hozzáállásomat bizonyos kultúrkörökben talán lustaságnak neveznék, de azokban a kultúrkörökben csak vidisták tartózkodnak.

Most pedig nézzünk előre, mert a hétvégén újabb erőpróba következik, jön a Debrecen! Talán kicsit túl sokat foglalkoztam a pénteki meccsnappal, de úgy vagyok ezzel, mint Trockij a jégcsákánnyal: egyszerűen nem fér a fejembe… Szóval most örülök, mint Csita a farkának, hogy végre szombaton van bajnoki. Ígérem, a témát befejeztem – legközelebb talán csak a jövő szerdai szolnoki meccs kapcsán veszem elő!

Béla nem felejt. A mi Bélánk, aki nálunk lett profi labdarúgó. Mi adtuk őt a magyar labdarúgásnak, és immár tíz éve nem tudunk emiatt elszámolni a lelkiismeretünkkel. Tíz éve ég az arcunk miatta, de Béla nem felejt. Megszültük, dajkálgattuk, babusgattuk, nevelgettük, majd elkergettük, de most tíz év után meghálált mindent. Huszonegy meccsen két gólt jegyzett nálunk, de nem gondoltuk, hogy valaha fogunk örülni egy harmadiknak is. Volt Ausztriában, honvédéknél, Kaposváron, most fradista. De Béla nem felejt. Péntek, unalmas meccs, gyenge játék, három pont, ismerős?
Ránézek »

Presztízs a javából. A Fradit mindig meg kell verni, legalábbis meg kell próbálni. Soha nem felejtem el: 2007-ben a Fradi másodosztályú volt, mi az NB1 balladai félhomályában a középmezőnyben őrlődtünk az 5. és a 10. hely között. Unalmas bajnokság volt a zöldek nélkül, de tavasszal összekerültünk a Magyar Kupában és számomra az volt a szezon két legfontosabb meccse. Kikapunk a Kaposvártól, megverjük a Sopront, ikszelünk a Tatabányával, kit érdekel?! Kiverhetjük a Fradit a kupából! A züllőin nyertünk Németh Norbi és Kenő góljaival 2:0-ra, de a visszavágó indokolatlanul izgalmasra sikerült. Kenő duplájával vezettünk a szünetben (összesítésben) 4:0-ra, aztán a második félidőben beindultak Tökiék, és a 80. percben egy gólra voltak már csak a továbbjutástól (2:3). Nem tudom, ezt leszámítva mikor voltam utoljára ilyen gyomorgörcsben és infarktus közeli állapotban egy magyar meccs hatására. Befejezve a sztorit: végül maradt az eredmény és továbbmentünk. Ezzel szerintem le is róttuk a tiszteletköröket, hogy a Fradi az mennyire más, mint a többiek.

Későn jelentkezünk a meccsel kapcsolatban, tudjuk, de eddig hagytuk érlelődni a gondolatokat. Csalódottság és düh kavargott bennünk a hármas sípszó után, most már azonban nyugodtabban tudunk visszatekinteni. Nehéz volt, de meg kellett értenünk, hogy a csapatunk még mindig nem világverő (talán majd jövőre), olyan mázli faktorral dolgozunk idén, amiért sírtunk az elmúlt években, és azt sem szabad elfelejteni, hogy mégiscsak az MTK és Józsi bácsi volt az ellenfél. Más kérdés, hogy ez a téká nem csak arról nem győzött meg minket, hogy az első osztályban a helye, de arról sem, hogy itt akarnak maradni!

Mint egy jó kamikaze: izgatottan és őrült elszántsággal vártuk a meccset, hogy aztán életünket 115 percünket beleöljük az unalomba. Nem fenyegetett a gólzápor réme, ugyanis, ha mi lőjük az elsőt, akkor azt az előnyt megtartjuk, viszont ha ne adj’ isten az ellen gólt lőne, akkor nem tudjuk mivan, de sejtettük, hogy nem fogunk 4-5-tel válaszolni.

Újonnan induló rovatunkban aktuális átigazolási, illetve egyéb, a csapatot érintő pletykákkal, hírekkel fogunk foglalkozni. Azonban amíg ilyen csendes a magyar foci zavaros állóvize, addig kénytelen vagyunk álhírekkel bombázni benneteket. Németh Norbi hosszabbított, Park Ji-Sung unokaöccse hozzánk igazolhat és a Manchester City bejelentkezett Lázokért.