Olyan történt, amire kevesen számítottunk! Urbán Flóri köpni és nyelni sem tudott. Nyálproblémákkal még Bulváriában is ritkán kerül az ember fia a címlapokra, mesterünknek azonban mégis sikerült. Aztán amint elmondta mindezt, máris kapott egy nagy ragtapaszt a lepényének lesőjére, hogy ne is foglalkozzon ezzel a problémakörrel. Természetesen a focisták megnyugodhattak hamar, ugyanis nem kell nélkülözniük mesterük jól megszokott baritonját, edzésre és mérkőzésre ugyanis nem vonatkozik a szilencium. A tollforgartók viszont hiába is kérdeznének bármit, a Vasas edzője nem nyilatkozhat, mint annak idején a Mágus, bár ő önként tett lakatot a szájára.

Csak kapkodjuk a fejünket, annyi minden történik mostanság a Fáy utcában! Olybá tűnik, mintha az újévi pezsgősdugók felébresztették volna a szunyókáló környéket: a Híd nem lesz vágóhíd, vége az Erdős-éra közigazgatási ámokfutásának, az új klubvezetés végre úrrá lett az adminisztratív káoszon, kifizette a Kaposvárt, időt húzott, átütemezte a tartozást a Komjáti-ügyben, fedelet ígért a légiósoknak a felmondott albérletek helyett. A többi kintlévőség már a menedzselhető kategória és már a jövőre nézve biztató üzleti tárgyalások is történtek. Eddig rendben is van, most pedig a 47 szerződéssel rendelkező játékosból kell jó néhányat elküldeni, mert sokba vannak, meg már egyébként is alig férnek el egymástól, és ketten használnak egy fogast az öltözőben. Mindeközben pedig Markovics elnök úr nyilatkozata is felettébb alkalmas volt a nyugalom megzavarására, és ennek kapcsán sokan már a profi labdarúgás halálát vizionálták Angyalföldre.

A hosszú hétvégén kicsiny szerkesztőségünk a maximális pihenés mellett tette le a voksát, mégpedig azon egyszerű okból kifolyólag, mert tudja és vallja, hogy a lustaság fél egészség. Ma reggel azonban felbuzgott bennem a tettvággyal kevert kuruc vér, így aztán immár kipihenten és egészségesen tudok visszatekinteni kedvenceink utolsó bajnokijára. Az az igazság, hogy semmilyen váratlan esemény (kicsi zöld emberke, eltévedt traktor, gól, búvárújság által megrendelt Jimmy Jump, vagy ilyesmi) nem zavarta meg papírformát Kaposváron.

Azt kaptuk, amit megérdemeltünk vártunk: hoztuk a szokásos zárt védekezést, Lubos természetesen ismét érintetlenül tartotta hálóját; csak a békés csabaiak tudnak neki gólt rúgni mostanában, de szerencsére velük csak ritkán futunk össze - bajnokin meg sokkal kevésbé félelmetes lilákat sodor szembe a jó szerencse. Sajnos a  támadójátékunk is a szokásos volt, így a gól nélküli pontosztozkodás esetének fennforgásával kellett megbékélnünk.

Taktikai megfontolásból elcsúsztattuk egy kicsit az összefoglaló megírását, és milyen jól tettük: már nem vagyunk kieső helyen. Bár pontot csak egyet szereztünk, de megelőztük a lilákat, és gőzerővel üldözzük a Fradit. Kitettük balra az indexet, már csak a gázpedált kéne megtalálni. Vagy inkább, mint egy jól megpakolt tehervonat, lassan indul el, és nagy a tehetetlensége. De ha egyszer beindul, akkor semmi sem állítja meg.

Akik kilátogattak szombaton a Fáyba, azok hallhattak egy kezdősípszót, meg egy hármasat a meccs végén, közben pedig eltelt 90 perc. Látni sajnos nem sok mindent láthattak. De nem szomorkodunk, mert végre nem kaptunk gólt. Már csak elől kéne találni meccsenként egyet, és itt a tavasz.

Nem erre számítottunk! Tudtuk előre, hogy meleg lesz Debrecenben – mind az időjárás, mind a meccs tekintetében, meg azt is, hogy a kezdőcsapat tagjai még nem biztos, hogy civilben is megismernék egymást, de azért ennél mindenképpen többet vártunk. Nincs mit szépíteni, a debreceniek elvertek bennünket, mint jég a határt, mert nagyságrendekkel gyorsabbak, frissebbek és motiváltabbak voltak.

Minden kezdet nehéz, főleg akkor, ha az induló még inkább azzá teszi magának. Kapitális hibákat követtek el játékosaink, és ahogy lenni szokott, a baj nem bizonyult magányos farkasnak, hanem felbátorodó és önbizalom-túltengéses állapotba kerülő ellenfél, bírói tévedés és sérülések követték. A vége nem is lehetett más, mint kínosan alárendelt szerep és jól megérdemelt súlyos vereség.

Az átigazolási időszak még javában tart, de így másfél héttel a bajnoki rajt előtt úgy tűnik, játékoskeretünk metamorfózisa lassan a végére ér. Egyszer már megénekeltük, de újra fel kell idéznünk a távozók alkotta csapatot. _{Igen, még mindig úgy gondoljuk, hogy Janika máshol lel nyugalomra.} Kár tagadni, hogy teljes kétségbeesés lett úrrá rajtunk, mikor szemünk láttára hullott szét a tavaszi hadjáratot oly dicsőn teljesítő csapat. Vissza-visszatérő rémálmunk – mely utoljára a téli szünetben kísértett –, miszerint ismét másodosztályúak leszünk, újra behatolt nyugtalan éjszakáinkba. Aztán Milos Jokics személyében berepült az első fecske a Fáy utcába és azóta egy egész nagy egyedszámú fecskeraj követte őt. Kialakult egy keret, mely lehet, hogy világverő lesz, lehet, hogy bukdácsolni fog, de egy biztos: jobb, mint a semmi. Hajtás után egy „akkor és most” következik, megnézzük, hogy posztonként erősödtünk vagy gyengültünk. Keretlesen.

Mi van itt kérem?! Két nap alatt megszabadultunk a tavaszi szezon két legjobbjától. Most csapatot építünk vagy „majd csak lesz valahogy”? Persze gondolom, hosszútávra tervezünk, hisz Lisztes és Gaca együtt 71 évesek, nem épp a jövő emberei, de akkor is!

Képzeljünk el egy Gaca – Balog, Arnaut, Pavo, Présinger – Ponczók, Lisztes, Norbi, Lázok (Nagy P.) – Rezes, Szilágyi összetételű csapatot. Azért nem rossz, ugye? Na, ők azok, akik már nincsenek velünk _{(Janika még igen, de nem sokáig)}. Egy csapatnyi embert eresztettünk szélnek és mostanában kezdenek csak szállingózni a kacsák a Fáy utca felé. Németh Gabi, Lisztes és Rezes egyértelműen a tavaszi top3, Arnaut, Pavo és Norbi képességeivel tisztában vagyunk, Nagy Patrik pedig kifejezetten tehetségesnek tűnt az alatt a 90 perc alatt, amit kapott. Ponczókot még nem temetjük túl mélyre, reméljük őt sikerül ismét megszerezni egy évre, de a kölcsönjátékos biznic nem illik bele a hosszú távú stratégiába. Bandi bá is jól megasszonta, hogy neki nem kellenek kölcsönbabák, neki legalább 2-3 éves élőszerződéssel rendelkező játékosok kellenek. Na abból most nincs sok.

A szikár, ám nem túl örömteli tények a következők: Lisztes Krisztián egy plusz egy éves szerződést kötött a Ferencvárossal. Az üzlet részeként kettő plusz egy esztendő erejéig megkaptuk a tavasszal kölcsönben nálunk játszó Kulcsár Dávidot. Ennyi a hír, nézzünk be mögé egy kicsit!

Nem lennénk igazán modern blog, ha nem választanánk meg a szezon legjeit, és mivel nálunk csak a Fáy utcai kivetítő modernebb, ezért elkezdjük, méghozzá a „Szezon kölcsönjátékosa” címet osztjuk ki először.

Ajándék lónak nem nézzük a fogát, de a kölcsön cuccokat csak megkukkolhatjuk. Heten voltak, de nem gonoszok. Volt, aki beváltotta a hozzáfűzött reményeket, de volt, aki csalódást okozott. Polényi még év elején csatlakozott a kerethez, Nagy Patrik, Ponczók Csaba, Présinger Ádám, Rezes László, Szilágyi Péter és Kulcsár Dávid a télen érkezett. Meghatározó csak Kulcsár és Rezes tudott lenni. Heten, 58 meccsel három gólt hoztak a csapathoz. Hajtás után bemutatjuk a jelölteket és díjazunk.

Későn jelentkezünk a meccsel kapcsolatban, tudjuk, de eddig hagytuk érlelődni a gondolatokat. Csalódottság és düh kavargott bennünk a hármas sípszó után, most már azonban nyugodtabban tudunk visszatekinteni. Nehéz volt, de meg kellett értenünk, hogy a csapatunk még mindig nem világverő (talán majd jövőre), olyan mázli faktorral dolgozunk idén, amiért sírtunk az elmúlt években, és azt sem szabad elfelejteni, hogy mégiscsak az MTK és Józsi bácsi volt az ellenfél. Más kérdés, hogy ez a téká nem csak arról nem győzött meg minket, hogy az első osztályban a helye, de arról sem, hogy itt akarnak maradni!

Mint egy jó kamikaze: izgatottan és őrült elszántsággal vártuk a meccset, hogy aztán életünket 115 percünket beleöljük az unalomba. Nem fenyegetett a gólzápor réme, ugyanis, ha mi lőjük az elsőt, akkor azt az előnyt megtartjuk, viszont ha ne adj’ isten az ellen gólt lőne, akkor nem tudjuk mivan, de sejtettük, hogy nem fogunk 4-5-tel válaszolni.